Whittaker torony

Egy 38 emeletes felhőkarcoló, mely nagyrészt a Whittaker birodalom anyacége és számos leányvállalata irodáinak ad otthont. A legfelső emeleten egy tetőterasz kapott helyet, ahová azonban csak vezetőségi tagoknak van bejárásuk, akik gyakran találkoznak itt vendégeikkel, luxus körülmények között.

Nem igazán volt ínyem bejönni a városba, ráadásul a központba; de már megígértem Kekatának és ha valamire büszke voltam az életben, az a szavahihetőségem. Nem mintha lusta lettem volna - csak zavart ez a borzalmasan zsúfolt, bűzös és zajos környezet. Mindenesetre legalább volt alkalmam néhány régebbi adósságom törtleszteni, ami a teendőim illeti. Egy-egy apróságért ritkán jövök Bredonba, inkább várok, amíg felgyűlnek a nem annyira sürgős teendők, hogy azután egy kalap alatt elintézzek mindent. Kekata nem mondott sokat, csak hogy Mr. Whittaker üzletelni szeretne vele, ő viszont már öreg ahhoz, hogy a városban furikázzon.

Alig találtam parkolóhelyet a központban és legalább kétszer nekem jöttek a járdán, ráadásul ahogy a napsugarak minden üvegfelületről visszaverődtek, elviselhetetlenné tették ezt a nyári kora délutánt. Mire megérkeztem a Tregaron toronyhoz, rendesen leizzadtam. Legalább bent kellemesen hűvös volt a klímától, a zúgásától és az ezernyi cipő kopogásától a márványpadlón viszont hamar fejfájást kaptam. Mikor közöltem a recepcióssal, hogy Mr. Whittaker-rel van találkozóm szemöldökei magasra szaladtak a homlokán. Nem akart hinni nekem, de úgy tűnt még a számítógépének sem, mert feltelefonált, hogy nincs -e valami félreértés. Nem mondom, hogy nem zavart, de tökéletesen tisztában voltam vele, mennyire kilógok innen, így nem idegesített fel különösebben. Én is szívesebben lennék máshol. De igyekszem mielőbb letudni a megbeszélést, így is rengeteg dolgom van még.

Miután a recepciós hölgy meglepetten nyugtázta, hogy igen, tényleg nem csak áprilisi tréfa vagyok egy biztonsági őr egy külön panorámás lifthez kísért, amivel felmentünk a 38. emeletre. Megpróbáltam nem gondolni erre a szédítő magasságra, de a lift üvegfalai nem könnyítették meg a dolgom. Ahogy az sem, hogy Mr. Whittaker az irodája helyett a torony tetején létesített tetőteraszon kívánt találkozni velem. A látvány lenyűgöző volt ez igaz, de én természetellenesnek éreztem. A biztonsági őr odavezetett egy asztalhoz, Mr. Whittaker felállt, én pedig kezet nyújtottam és bemutatkoztam.
- A nevem Kocoum Tafoya, Mr. Whittaker. Kekata sajnos nem tud itt lenni, engem kért meg, hogy jöjjek helyette.

Élveztem az ebéd utáni kávét a tetőteraszon - meleg volt, de idefent kellemes szellő lengedezett. Minden sarokban pompásan karbantartott díszcserjék zöldelltek és leanderek virágoztak, a bárpult felől lágy zenét hordott felém a szél. Csendesen csodáltam az elém terülő lenyűgöző kilátást és közben arra gondoltam, végre ott vagyok, ahol lennem kell. Ahol mindig is lennem kellett volna. Annyi éven át még álmomban sem léphettem be ilyen kifinomult helyekre - és most mindez az enyém.
Ide beszéltem meg találkozót Kekatával, egy öreg gazdálkodóval a farmvidékről, akinél nem kevés ember megfordult már az elit körökből is lovasterápián. Sarabit szerettem volna meglepni vele, hogy oldódjon a fájdalma és a gyász, melyben mindennapjait töltötte. Imádta ugyanis a lovakat - emlékszem egy alkalommal azt mondta, gyermekkori álma volt, hogy messze földön híres lovas legyen. Nos, ha ez már valószínűleg örökre álom is marad csupán, egy kis levegőváltozás jót tenne neki, akárcsak az, hogy kiszakadhat a mindennapokból és a megszokásból. Ráadásul az sem lenne hátrány, ha a két hét múlva tartandó fogadásra érkező külföldi vendégeknek és befektetőknek nem kellene egy mélabús özvegyre, kötelező részvétnyilvánításokra és beszélgetésekre pazarolniuk az idejüket. A fogadáson végre nekik is személyesen bemutatkozom, mint a Whittaker birodalom új tulajdonosa - nagyon fontos volt, hogy képes legyek megugrani ezt az akadályt. Csak akkor tudok tökéletes első benyomást tenni, ha nem kell a múlt kísérteteinek árnyékában lépkednem. A befektetőknek látniuk kell, hogy minden olajozottan megy tovább a tragédia ellenére és a cég mit sem veszített erejéből, sőt, talán az új ötletekre is nyitottak lesznek.

Épp végeztem a kávéval, mikor a biztonsági őr megjelent a vendégemmel. Végigmértem, de nem fintorodtam el - egyértelműen kilógott ebből a környezetből. De valaha én is ilyen voltam, már legalábbis ami a jólét és luxus egyértelmű hiányát, a küzdelmes életet tükrözi. Talán a mai napig ilyen vagyok - s ahogy ez a férfi, én sem szégyellem, honnan jöttem, miken mentem keresztül. Az is feltűnt, hogy vendégem túl fiatal ahhoz, hogy Kekata legyen. Kíváncsi voltam a magyarázatára. Intettem az őrnek, hogy elmehet, viszonoztam a kézfogást és hellyel kínáltam Kocoum-ot.
- Üdvözlöm. Talán foglaljon helyet. Nos... nem véletlenül Kekatát kerestem fel, vele szerettem volna üzletet kötni. Talán közbejött neki valami?... - érdeklődtem nyugodtan, belül persze dühített, hogy van valaki, aki nem hajlik a parancsomra. Más megbeszélést is betehettem volna erre az időpontra, s most valószínűleg elpazaroltam ezt az időt. Legalább ha ideszólt volna, hogy nem jön!...

Helyet foglaltam a kötelező kézfogás után, bár valójában nem engem vártak - ahogy ezt Mr. Whittaker is megjegyezte. Azt kérdezte, közbejött -e valami Kekatának.
- Nem, Mr. Whittaker. Kekata 69 éves. Talán legközelebb tisztelje őt jobban ha már üzletet szeretne vele kötni és a korára való tekintettel ne a városba szervezze a találkozót - oktattam ki, arra azért ügyeltem, hogy a hangom maradjon semleges és ne tűnjek pökhendinek. Biztosan ő is csalódott és meglepett, de nem mutatja ki. Különben nem voltam biztos benne, hogy ez ilyen nagy ügy. Persze ha már itt vagyok, gondoltam megpróbálok megalkudni vele, vagy legalább kiszedni belőle némi információt, amit átadhatok az öregnek.
- Talán én is tudok segíteni - ütöttem meg valamivel finomabb hamgnemet - Ha mást nem, ha már itt vagyok legalább elmondhatná az üzlet tárgyát, hacsak nem titkos. Én pedig továbbítom Kekatának - ajánlottam.

Meglepett Kocoum őszintesége és nyers stílusa - való igaz, mostanság elég kevésszer találtam magam szembe olyasvalakivel, aki felett nincs semmi hatalmam, hisz nem fűződik hozzá érdekem. A legtöbben egészen másképp álltak hozzám. Mindenesetre, botorságnak tartottam részéről így beszélni a város egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberével, mely már én vagyok. Valamilyen szinten tiszteltem is a vakmerőségét, de csak amíg át nem lép egy határt. Utána már csak ostobaságnak tudnám minősíteni a tettét, amit nem szívlelek. Szilárdnak és erősnek kell mutatnom magam - mindenki előtt, minden pillanatban. Még akkor is, ha ez esetben neki volt igaza. Egy mosollyal válaszoltam a tisztelet kérdésére - a kor csak egy szám. Én nem fogok tisztelni senkit csak azért, mert tisztességben megőszült, ha így volt egyáltalán. Nekem ez sosem jelentett semmit. Ezt persze nem kötöttem az orrára.

Helyette a lovasterápia felől érdeklődtem, hogy Kekata tart -e még ilyen jellegű foglalkozást a birtokán, megvannak -e még a lovak.
- A sógornőmnek igazán jót tenne egy kis levegőváltozás, a természet és az állatok közelsége. Egy kis csend, egy kis nyugalom. És hogy megtörjön a mindennapos rutin. Talán könnyebben feldolgozza majd kettős gyászát - gondoltam itt nem csak Munro-ra, hanem a fiára is. Az a kis minden lében kanál egyszerűen felszívódott, ügyesen cselezte ki az embereimet. Valószínűleg mindent megtett azért, hogy senki - se az anyja, se a barátai, de még én se - ne tudjon róla hol van most épp és mit csinál. Sarabi-t rend szerint azzal nyugtattam, hogy előbb-utóbb haza fog jönni. S közben őszintén reméltem, hogy ez a pillanat sosem jön el. Annál okosabb, minél távolabb marad a várostól.